udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Székely Örs

2009. március 4.

Székely Örs, a kolozsvári Református Gimnázium tizenegyedik osztályos diákja volt a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör meghívottja. Az irodalmi kör elnöke, Jancsó Noémi mutatta be a vendéget. A meghívott felolvasta a magával hozott lírai és prózai alkotásokat, amelyek leginkább a posztmodern stílusjegyeit hordozzák magukon. /Potozky László: Ígéretes tehetség bemutatkozása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

2011. december 12.

Kolozsváron kiosztották az Erdélyi Magyar Írók Ligája idei díjait
Lövétei Lázár László és Potozky László kapták az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMÍL) idei nívódíjait. A díjátadási ceremóniát szombaton késő este tartották a kolozsvári Bulgakov irodalmi Kávéházban. Zöld című verseskötetéért idén Lövétei Lázár László kapta az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMÍL) által kiadott Méhes György-nagydíjat.
A díjkiosztó ceremóniára annak a kétnapos irodalmi fesztiválnak a zárásaként került sor, amelyet az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMÍL), a Bretter György Irodalmi Kör, az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és az Erdélyi Híradó Kiadó közösen szervezett. A Méhes György-debütdíjat idén Potozky László kapta Áradás című novelláskötetéért.
A 2000 euró értékű nagydíj és az 1000 euró értékű debütdíj összegét a Méhes György erdélyi írónak 2002-ben odaítélt Kossuth-díj kamataiból állják. Odaítéléséről Méhes György családja és az EMÍL elnöke dönt. 
A kolozsvári irodalmi fesztiválon hozták nyilvánosságra annak az irodalmi tehetségkutató pályázatnak a nyerteslistáját is, amelyet 25 év alatti, kötettel még nem rendelkező pályakezdők számára hirdettek. Amint Király Zoltán elmondta, a versenybe 58-an neveztek be Erdélyből és Magyarországról. A pályamunkákat értékelő zsűrit Gáll Attila költő-szerkesztő, László Noémi József Attila-díjas költő és Szentmártoni János József Attila-díjas költő, a Magyar Írószövetség elnöke alkotta. 
 Vers kategóriában az első díjat Láng Orsolya, a második díjat Korpa Tamás, a harmadik díjat Székely Örs kapta. Próza kategóriában Sebestyén Zalánnak ítélték az első díjat, Adorjáni Pannának a második díjat, és Jobb Borókának a harmadik díjat.
Vasarhely.ro/hir

2012. szeptember 9.

Írótábor Szárhegyen: nemzedékek találkozója
Az írótáborok sorában sarokkőnek nevezte az idei, nyolcadik írótalálkozót Egyed Péter szervező, nagy erényének tartva, hogy Erdély tollforgatóinak két nagy nemzedéke találkozhatott. A szombati rendezvényzáró adott alkalmat, hogy nyilvánosságra hozzák az idei Csiki László-díjas nevét: Szabó Róbert Csaba a Hargita Megyei Tanács jóvoltából az elismerés mellé 1000 eurót kapott.
Az idei tábor egy felfelé ívelő folyamatnak, ha nem is a csúcsa, de minden bizonnyal egyik fontos állomása volt. A találkozó rangja és presztízse jól alakul, megtalálta helyét az írótársadalomban – értettek egyet az írótalálkozó részvevői, akik mintegy hatvanan töltöttek el együtt egy hétvégét Szárhegyen.
„Két nagy nemzedék találkozója lett ez a tábor: az egyik az a nemzedék, amelyik az erdélyi irodalomtörténetet írja, annak legjelesebbjei, a másik pedig az erdélyi legfiatalabb írók, akik most kezdik a pályát. Felemelő élmény volt a két generációt ugyanazon asztalnál látni" – fogalmazta meg a szombaton zárult szárhegyi írótalálkozó eredményét Egyed Péter költő, író, filozófus, egyetemi tanár..
A nyolcadik alkalommal megszervezett találkozón terítékre került a Pomogáts Béla által írt erdélyi magyar irodalomtörténet legfrissebb kötetével, amely az 1945 utáni időszakot öleli fel, de szó esett a készülő utolsó rész, az 1989-cel kezdődött „jelenkort" taglaló kötetről is. „A megjelent kétkötetes harmadik részben már mi is benne vagyunk, érdekes látni az értékelést" – nyilatkozta Egyed, a szakmai beszélgetések hasznát emelve ki, külön méltatva a tíz fiatal író, költő (Adorjáni Panna, Győrfi Kata, Horváth Előd Benjámin, Láng Orsolya, Papp Zakor Ilka, Potozky László, Serestély Zalán, Székely Örs, Varga László Edgár, Vass Ákos) bemutatkozására alkalmat adó délelőttöt. Rajzás 2012 nevet kapta az ifjú tollforgatók csapata, akiket kortársuk, Gondos Mária Magdolna mutatott be. Egyed szerint írásaik zöme „a félelmek tükre, az önkeresések krónikája", de többek szerint inkább kifejezésmódjuk újszerű, semmint a gondolatviláguk.
Díjátadás, ösztönzés
Idén sem maradt el a Csiki László-díj kiosztása, amelyet hagyományosan egy 35 év alatti alkotó vehet át. A Temetés este tízkor című novelláskötettel és a Fekete Dacia – Erdélyi rémtörténetek című könyvével került Szabó Róbert Csaba a díj várományosai közé. Tizenegy kötet tíz szerzőjének alkotásairól kilenctagú zsűri pontozással döntött. Szabó két évvel ezelőtt is a legesélyesebbek között volt, akkor Karácsonyi Zsolt előzte meg, most viszont nem akadt olyan, aki több pontot szerzett volna. A Látó főszerkesztő-helyettese a díj átvételekor elmondta: „Ez a díj a Látó folyóiratnak is szól, amely bajban van, a Maros Megyei Tanács kísérleteket tett arra, hogy önállóságát megszüntesse. A Látó számomra olyan hely, ahol nyugodtan lehet dolgozni, a 2006-tól megjelent négy könyvemet enélkül nem tudtam volna megírni. Köszönöm az elismerést, jókor jött a Látónak is, megérdemli a figyelmet." A szombat esti díjátadásra a Lázár-kastély lovagtermében került sor, ahol táborzáróként Boros Zoltán vetített le archív tévés dzsesszfelvételeket, majd pedig zongorázott is a jelenlévők örömére.
Jövőtervezés
Még egy írótalálkozó megszervezésére vállalkozik Egyed Péter és Fekete Vince, aztán átadják a marsallbotot – tudtuk meg. A két év múlva sorra kerülő újabb találkozó témáját is megszülte az idei tábor: az Erdélyből elment és Magyarországon alkotó írókról fog szólni, arról, hogyan fogadta őket a magyar társadalom. Felmerülnek majd az egzisztencia kérdései, de ez teremt alkalmat a magyar szembenézésre is – ígérik a szervezők.
Balázs Katalin, Székelyhon.ro

2012. november 12.

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

2015. május 18.

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)

2017. február 1.

Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel 
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro

2017. szeptember 14.

Miért nincs magyar könyvesbolt Kolozsváron?
Beugratós kérdésre rögtön jöhet a válasz, hogy miről beszélek, kettő-három is akad. Egy, amelyik csak erdélyi könyveket forgalmaz, másik, amelyiket mindenki szid, mert iszonyatos az árrés, és évről-évre silányabb a kínálat; és harmadik, amelyik inkább kávézó, mint könyvesbolt, bár az legalább méretéhez képest jól felszerelt. Az egyetemeken meg a különböző kocsmai félnyilvánosságokban régóta téma, hogy nem, vagy csak drágán lehet Kolozsváron könyvet kapni. Ez leginkább ünnepek táján lesz akut, mert jól jönne az ajándék; azonkívül meg mindenki megrendeli bookline-ról, ami kell, csíny letudva, ha többen összeállnak, igen előnyösek a szállítási feltételek. Akár azt is mondhatnánk erre, hogy kis bökkenővel jól működik a rendszer – aki szeretne, az ígyis-úgyis hozzájut a magyar könyvhöz és a magyar műveltséghez.
A kis bökkenő ugyanakkor meglátásom szerint sokkal nagyobb és tünetszerű is. Egy kolozsvári magyar könyvesboltnak többnek kell lennie szimpla kereskedelmi egységnél (az ugyanis kiválóan működne online is), mert van egy fontos közösségi feladata: megteremteni a lehetőséget arra, hogy bárki, aki csak belép az utcáról, elérhető árú magyar nyelvű könyvet olvashasson és vásárolhasson.
Tegyük föl egy pillanatra, hogy az erdélyi közéleti szereplők között konszenzus van arra nézve, hogy az inkluzív és magabiztos kisebbségi társadalom kialakításához hasonlóan inkluzív, befogadó, hozzáadó kultúrára van szükség. Képzeljünk el ennek a konszenzusnak eredményeképp egy olyan könyvesboltot, amely mondjuk Kolozsvár egyik visszakapott egyházi ingatlanában működik, szövetkezeti alapon és erdélyi magyar vállalkozók (de tulajdonképpen bárki) hathatós támogatásával (itt lehet a Paprika rádió megalakulására gondolni, mint precedensre). A bolt kínálatát a potenciális vásárlók bevonásával határoznák meg, és a kis jövedelműek meg az oktatásban résztvevők számottevő kedvezménnyel vásárolhatnának ott könyvet. Az így létrejövő könyvesbolt-szövetkezet fő célja nem a profit maximalizálása lenne, hiszen szellemi „tulajdonosa” az egész kolozsvári magyar közösség és egyetemi polgárság, amely saját jól felfogott érdekében támogatná ezt a kezdeményezést.
Ugyan ez utópia, de a mögötte megbújó gondolat (hogy affirmatív és additív eszközökkel sokkal hatékonyabb lehetne magyar nyelvű kultúrát terjeszteni), illetve az igény nagyon is valós. Miért is kellene Kolozsvárra átfogó magyar nyelvű könyvebolt, ha az, akinek égető szüksége van magyar könyvre, ígyis-úgyis beszerzi?
1. Mert nem gondoljuk azt, hogy magyar könyv csak a magyar elit kezébe való:a rendszerváltás utáni kisebbségpolitika egyik legelhibázottabb lépése volt az, amely a nagyvárosi magyar kultúrát a belvárosokba koncentrálta. A kolozsvári magyar identitás térbeli önpozicionálása teljesen figyelmen kívül hagyta a külvárosi dolgozó réteget, lakótelepi iskoláik leépítése, kulturális szereplőik centralizációja oda vezetett, hogy ezek az emberek kikerültek a magyar nyelvű kulturális térből. Így a kolozsvári magyar kultúra is óhatatlanul elitizálódott, pusztán az értelmiség és a középosztály kizárólagos ügyletévé vált. Aki nem olyan családba születik, vagy csak szimplán nincs pénze minden reggel bekocsikázni a gyerekkel valamelyik „patinás” belvárosi suliba, annak ma itt senki sem kínál érvényes „magyarságot”, magyar műveltséget (illetve most már a magyarországi kormány, de abban nincs sok köszönet). (Tanulságos a Libri kudarcba fulladt kolozsvári boltnyitásának története is – az akkori Polus Centerben helyet kapó üzletben egyszerűen nem fogytak a magyar könyvek – a kolozsvári magyar vásárlóközönség talán még ma sincs ahhoz hozzászokva, hogy plázában vásároljon, hiszen a magyar kultúrát automatikusan a belvárossal asszociálja.) Így a nem-értelmiségi, nem-középosztálybeli olvasók magyar nyelven szinte semmihez nem jutnak hozzá. Hiányoznak a (Magyarországon kiadott) tudománynépszerűsítő- és szakkönyvek (kertészettől a házépítésig), a ponyva (és annak összes árnyalata), az életmódtanácsadás, a lektűr stb.
2. Mert az egyetemi polgárság szakkönyvekkel való ellátottsága semennyire sincs megoldva: az már jobban szembetűnik, hogy se a kolozsvári egyetemistáknak, se az őket tanítóknak sincs semmilyen hozzáférése a magyar nyelvű szakirodalmakhoz. Nincs meg az az élmény, hogy meglátok valamit a tantárgyleírásban, megtetszik és a szemben levő egyetemi jegyzetboltban megvásárolom. Marad a bookline. Kolozsvár egyetemi város több ezernyi magyar nyelven olvasó egyetemistával, de az ő igényeikre is figyelő magyar nyelvű könyvesbolt nélkül. (Az egyetemi jegyzetbolt hiánya egy másik, szintén fájó lemaradást leplez: a Egyetemi Könyvtár cseppet sem arról híres, hogy csak úgy, magától beszerezné a kurrens magyar nyelvű szakirodalmat. A kvázi városi közkönyvtárként fungáló Octavian Goga Megyei Könyvtár magyar nyelvű állománya pedig elavult és elenyésző. Ezeken a helyzeteken két irányból, a város és az egyetem magyar elöljáróinak fellépésével és közösségi nyomásgyakorlással lehet csak segíteni. Az ugyanis még a könyvesbolt hiányánál is súlyosabb gond, hogy félszázezer magyarra ne jusson egy becsületes közkönyvtár, ötezer egyetemistára meg egy elfogadható egyetemi könyvtár.)
3. Mert szükség van egy olyan helyre, ahol a magyar kultúra reprezentálja magát a város többségét kitevő románok, és az egyre növekvő nemzetközi közösség, valamint az idelátogató turisták felé: Úgy nehezen várható el, hogy „értsék, mi bajunk”, ha azt mi nem magyarázzuk el (az meg nagyon messze vezető kérdés, hogy miért nincs becsületesen megoldva a magyar mint idegen nyelv tanítása Kolozsváron iskolai meg egyetemi szinten, ha igény abszolút lenne rá). Ha egy kolozsvári román magyar irodalmat, vagy magyar kultúrát bemutató, román nyelven megjelent könyvet szeretne venni, akkor a pár magyar könyvet is eladó boltban kell utánakérdezzen azoknak. Ha valaki ezeket összegyűjtené, biztos akadna jócskán de így, szétszórtan nagyon kevésnek hat, és sok türelem kell a feltérképezésükhöz. Ezért lenne hasznos román és angol fordításban magyar irodalmat, és „magyarokról” szóló könyveket tömbben forgalmazni; más szempont, hogy így olyan olvasóközönséget is megszólíthatna a bolt, amely eddig teljesen ki volt zárva.
4. Mert minden szentnek maga fele hajlik a keze, több kortárs magyar irodalmat: Kolozsvárra jelenleg a kortárs magyar(országon kiadott) szépirodalom nemigen jut el. A frissen megjelent kötetekből csak a nagyon népszerűeket lehet megszerezni, elsőkönyves szerzőket meg egyáltalán nem (hacsak nem erdélyi kiadó adja ki). Erdélyi szerző magyarországi kiadónál kiadott könyve kevés kivételtől eltekintve szintén nem olvasható Kolozsváron, az erdélyi kiadók (szintén pár kivétellel) mintha letettek volna arról, hogy az országhatáron túlra merészkedjenek szerzőválasztásban és tematikában. Ugyan a magyar nyelvű könyvesbolt ügye a fenti szempontok miatt nagyon fontos ma Kolozsváron, és szeretném is, ha beindulna ennek kapcsán egy fajta ötletelés a nyilvánosságban; a cikk írása közben rájöttem, hogy a könyvesbolt, a könyvtár, a magyar mint idegen nyelv stb. dilemmái rendszerszintű problémát takarnak el: azt, hogy a kolozsvári magyar intézményes kultúra kevés kivételtől eltekintve nem elé pozitív szemléletű, kezdeményező és befogadó. Értékek megőrzésére rendezkedik be értékek teremtése helyett; csak etnikai kizárólagosságokban tud gondolkodni, nincs válasza a más vagy a többes identitásúaknak; értelmiségi, polgári ügyként luxus vagy fölösleg a városlakók többsége számára; csak befele kommunikál ahelyett, hogy saját terjedésének, és ne fenyegetettségének lehetőségét ismerje fel egy más nyelvű és más kultúrájú közegben. Ezek a minták pedig csak az állandó sérelmet, sértettséget, kisebbrendűségi érzést, nemzeti frusztrációt termelik újra, ahelyett, hogy azt érnénk el, hogy minél többeket minél többféleképpen megszólítva, cseppet sem félve az idegen hatásoktól lehessen jelen a magyar kultúra Kolozsváron.
A szerző a szem portál szerkesztője.
Székely Örs / Transindex.ro

2017. december 12.

Alkotói világok találkozása
Átadták a Látó-nívódíjakat
Mit jelent a mostani irodalmi életben pályakezdőnek lenni, hogyan tér át egy kétkötetes költő a prózaírásra, mire jó az alkotói szünet, és milyen költőként valaki más bőrébe bújni? – egyebek között ezekre a kérdésekre születtek izgalmas válaszok az idei Látó-nívódíjak szombat délutáni átadóján.
A szépirodalmi folyóirat szerkesztősége huszonhatodik alkalommal ítélte oda a rangos kitüntetést a Látóban publikált szerzők legjobbjainak: György Alidának, Székely Örsnek, Szöllősi Mátyásnak és Parti Nagy Lajosnak. A marosvásárhelyi irodalombarátok körében hagyományosnak számító, felolvasással egybekötött rendezvénynek a Yorick Stúdió adott otthont.
Az együttlét első perceiben Kovács András Ferenc főszerkesztő elárulta, hogy bár a díj negyedszázados története alatt volt, amikor vitát szült, hogy kit illet meg leginkább az elismerés, ezúttal egyhangú döntés született. KAF emlékeztetett arra, hogy korábban líra, próza, esszé, illetve debütkategóriában osztották ki a nívódíjakat. Az idei kitüntetettekkel – akik között két fiatal, kötettel még nem rendelkező tehetség is szerepelt – a lap legújabb munkatársa, Varga László Edgár beszélgetett.
Új hangok útja
– Milyen mostanában debütálni, hogyan kell elkezdeni részt venni az irodalmi életben? Hogyan választja ki a pályakezdő költő, hogy a számos irodalmi lap közül melyikhez küldje alkotásait? – kérdezte elsőként Székely Örstől a moderátori szerepnek lazán, humorosan eleget tevő Látó-szerkesztő.
– Amikor ebbe belecsöppentem, az volt számomra az elsődleges kritérium, hogy melyik lapnak tetszik a felhozatalom, illetve mennyire működik a lapnál a tehetséggondozás, gördítenek-e akadályt a közlés útjába, csak két hónapot vagy fél évet kell válaszra várnom – sorolta a praktikus szempontokat az alkotó, aki kolozsvári egyetemistaként saját lap indítását is bevállalta, ez pedig a költői léthez is egyfajta lökést, biztonságot adott.
György Alida szintén a fiatal alkotók táborába tartozik.
– Még nagyon kezdőnek érzem magam, egyelőre csak tanulom, hogyan kell tájékozódni ebben a világban – vallotta be, majd azt is megjegyezte, hogy a Helikon irodalmi portál tudósítójaként kapja ezen a téren a legtöbb pluszot.
Szöllősi Mátyás korábban két verseskötetet jelentetett meg, majd öt év szünet után tavaly prózakötettel jelentkezett. A moderátor ennek miértjére kérdezett rá. Az alkotó elárulta, hogy korábban is írt prózát, csak nem publikálta. A második verseskötet beszédmódja, narratív jellege már előrevetítette a prózakötet megszületését, ezt mások is jelezték – tette hozzá, majd így fogalmazott:
– Nem volt ez egy túlgondolt dolog. Az öt év szünet az elbeszélések megírására szolgált, de közben verset is írtam, és remélem, hogy az elkövetkezőkben újra lesz verseskötetem is.
A Létbüfé „felépülése”
Parti Nagy Lajos 14 év szünet után idén publikálta Létbüfé című legújabb verseskötetét. Az elmúlt két évben csak ezzel a kötettel foglalkozott, így Varga László Edgár arról kérdezte, milyen érzés ennyi ideig főfoglalkozású költőnek lenni, illetve hogyan lehetett könyvbe gyúrni a csaknem másfél évtized alatt felgyűlt rengeteg anyagot.
Az alkotó elmondta, hogy az elmúlt 14 évben a mostanra kötetté formálódó töredékeket írta, bár lírai alteregója, Dumpf Endre alakja korábbi köteteiben is feltűnt.
– A költészet fontosabb számomra, mint hogy szabványban csináljam – tette hozzá a publikálás nélküli időszak kapcsán, majd azt is megjegyezte, hogy a prózaíráshoz részben a kalandvágy vezette. Új verseskötetének darabjai az évek során „egymás mellett léteztek, gyűltek, dolgoztak egymással”.
– Ez olyan, mint amikor egy ember tíz évig épít egy házat, közben folyamatosan karbantartja, legalábbis mindegyre bemegy – tette hozzá Parti Nagy Lajos, aki szerint új kötetét egy hét alatt is össze lehetett volna dobni, de akkor nem lett volna megelégedve vele.
– Ez a másfél éves munka fontosabb volt nekem, mint a nyilvánosság – szögezte le.
Terek, képek és a költő bőre
– Fontos egy alkotónak, hogy hol van? – indította a második kérdéskört Székely Örssel a moderátor.
– Ez alkati kérdés. Nekem nagyon fontos, hasznos. Nemcsak a közegek sokfélesége, hanem maga a tér is nagyon meg tud fogni, amit látok – válaszolta a fiatal költő, aki útban Marosvásárhely felé is a spontaneitásra hagyatkozott, a stoppolás után váratlanul vonatra váltott. Varga László Edgár a továbbiakban arról faggatta, hogy mikor és hol tervezi megjelentetni első kötetét. Székely Örs elmondta, hogy jövőben szeretne verseskötettel debütálni, és olyan konstrukcióban gondolkozik, hogy műve mind az erdélyi, mind a határon túli közönséghez eljusson. A címet egyelőre nem árulta el, verseiből pedig stílusosan a telefonjáról olvasott fel párat.
György Alida bölcsészet után második egyetemként film- és fotóművészetet tanul.
– Ez egy kis mellékút, de nagyon tetszik. Még nem tudom, mit fogok vele kezdeni, valamit mindenképpen szeretnék. Egy másfajta látásmód kialakítását teszi lehetővé, illetve a történetírói látásmód alakulásában is segít – fejtette ki, és elmondta, hogy egyelőre nem érzi magát nyelvileg annyira kiforrottnak, hogy kötetet jelentessen meg. A Látóban publikált Madárijesztő című írásával mindenesetre sikerült pár pillanatig lélegzet nélkül hagynia hallgatóságát.
Szöllősi Mátyás a Budapest Katalógus szerkesztőjeként több mint hatszáz embert fényképezett le, akikkel aztán el is beszélgetett. Varga László Edgár így őt is a fotóművészetben rejlő írói lehetőségekről kérdezte. Az alkotó elmondta, hogy tudatosan nem dolgozta fel írásaiban a fotóalanyok történeteit, az élmények, benyomások azonban beszűrődtek a műveibe.
– A fotózás egy egészen másfajta figyelmet igényel, mint az írás. Magánemberként is szoktam fényképezni. Utazásaim során sokfelé eljutottam, kétszer Oroszországba is, és a terek érzékelése, megörökítése egy író számára nagyon jó tapasztalat – összegzett Szöllősi Mátyás, majd a Látóban megjelent egyik alkotásából olvasott fel egy részletet.
– Miért fontosak a sérült emberek az író számára? – fordult az intézetben élő Dumpf Endre kapcsán Parti Nagy Lajoshoz a rendezvény házigazdája.
– Nem tudtam róla, hogy sérült volna – jegyezte meg az alkotó a kórházkertben élő alterego kapcsán, aki talán mindenki sérültségét segít megmutatni, ugyanakkor nem beteg vagy őrült, csak „van egy különös állapota, szándékosan lebeg.”
– Milyen költőként más bőrébe bújni? – tette fel Varga László Edgár az együttlét utolsó kérdését.
– Én nem bújtam más bőrébe, ő is én vagyok – szögezte le Parti Nagy Lajos, aki szerint a költői alterego hangján szólni nyelvi technika, szűrő, illetve egyféle csúszkálás, „úgy alanyi költészet, hogy nem az”.
Az estébe forduló irodalmi délután a Létbüfé néhány töredékével zárult. Dumpf Endre bravúros forma- és gondolatvilága teljesen felszabadította, minden villanásával újra megnevettette a publikumot. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék